Autizmusról egyes szám első személyben

„Én voltam az egyetlen, akinek színei voltak. Volt egy belső színrendszerem, amely lehetővé tette a különféle világokból, az óvodából és a kertből érkező információk összekapcsolását. Minden egy színné vált bennem, az emberek, a szavak, az érzések, a hangulatok. A meg nem értés halvány narancsszín volt, egy fakó narancs, amelyen napfény szüremlik át. Amikor elfáradtam, amikor már nem volt energiám, hogy tovább próbálkozzam a megértéssel, jött egy sötétzöld szín és rávetült a narancsos fény tetejére, majd kiszorította azt.“

„A körülöttem élők számára teljesen érthetetlen volt a viselkedésem. Állandóan tapogattam a tárgyakat, bedugtam az ujjaimat az üvegekbe vagy az üvegek alá, a kanapé karfájához, a kilincsekhez, végigdörzsöltem a tenyeremet a lépcsőkorlát hajlatán. Egyszerűen minden olyan dolgot meg kellett érintenem, amelyben hajlat volt. Szükségem volt erre. A környezetemben viszont senki sem sejtette, hogy a hajlat, a görbület volt az a bizonyos részlet, a közös nevező, amiért megérintettem e tárgyakat. Nem tettem én semmi mást, csupán sok furcsa és időnként zavarónak ható dolgot. Nem tudtam, hogy amit teszek, az furcsa és bosszantó mások számára. Az viszont világos volt, hogy kénytelen vagyok megtenni, számomra létfontosságú.“

„Időnként úgy éreztem, hogy a mamám akar tőlem valamit, de nem jöttem rá, hogy a szeretetemre vágyik. Úgy látszott, hogy olyasmit szeretne kapni tőlem, aminek a megőrzése létfontosságú volt számomra. Ha volt is valami sejtésem arról, hogy õ mire vágyik, számomra teljesen érthetetlen módon fejezte ki. Hogy az emberek tudni akarják mások érzéseit, erőszakkal akarják megtudni, az olyan hihetetlen volt számomra, mintha egymás belső szerveit akarnák.“

„A mamám és én így egyedül maradtunk napközben, de semmilyen közös nyelvünk nem volt. Az általa használt nyelv határozatlan volt és homályos, tele olyan kifejezésekkel, mint a „rögtön”, „talán”, „később”, míg az én nyelvem egyértelmű és pontos volt. Én többnyire nem fogtam fel, hogy õ mit gondolt, és õ szinte sohasem értette, hogy én mire gondolok, amikor mondok valamit. Ez időnként ahhoz vezetett, hogy heves dühkitöréseim voltak és szétdobáltam a tárgyakat.“

„Rengeteg időt töltöttem egyedül, minden más elől elrejtőzve, úgy, mintha csak a saját világomban lettem volna. Csakhogy bennem nem volt egy világ. Nem volt más, mint egyfajta rétege a semminek, egy sem ilyen – sem olyan állapot. Mintha egy üreg lett volna bennem, miközben nem voltam üres, vagy mintha lett volna bennem valami, miközben nem voltam tele. Csakúgy volt, benne, bennem. Ez az üresség önmagában nem volt fájdalmas. Én léteztem az ürességben, az üresség meg bennem, ennyi, semmi több. Ez nem volt más, mint az idő egyfajta kiterjesztése. Én ebben az állapotban voltam, és a dolgok csak úgy haladtak. De az irrealitást, és azt, hogy mindig rossz vagyok, amikor kikerülök a saját világomból, egyre nehezebb volt elviselni.“

„Azt szerettem volna, hogy hagyjanak nyugodtan a fotel mögött, és ez gyakran így is volt. Egyszerűen csak ott maradtam, csak voltam, szinte felszívódtam a karosszék hátuljának anyagában. Nem volt energiájuk arra, hogy megtaláljanak, ott viszont nyugalom volt, megtehettem, hogy ne beszéljek. Másrészt energiát gyűjthettem ahhoz, hogy megértsem azt, ami számomra felfoghatatlan volt, hogy a dolgok hogyan függenek össze egymással.“

“Időnként elvesztettem a távolság-érzékelésemet. A dolgok szörnyen nagynak látszottak, amikor gyorsan közeledtek felém, vagy nem voltam felkészülve rájuk. Rendkívüli módon meg tudtam rémülni, ha valaki hirtelen felém hajolt. Úgy éreztem, hogy valami rám esik, akár szét is morzsolódhatok alatta. Nem szaladtam el, nem dőltem a másik oldalra. Pánik volt bennem. Segítség! Összepréselődöm. Hol vagyok? Hol van a testem? Mi van fent és mi van lent?“

„A szüleim csúfoltak és szidalmaztak, reménytelen lustaságom miatt. Az õ nézőpontjukból tekintve úgy látszott, mintha nem lennék képes felemelni dolgokat, vagy bizonyos helyeken kutatni, amikor keresek valamit. Teremtett egyáltalán a Jóisten lustább gyereket? Haha.”

„Az én sajátos világlátásom másik következménye volt ez is. Az teljesen világos volt nekem, hogy egy bizonyos tárgy lehet egy másik tárgy alatt vagy mögött. Ha láttam, akkor értettem is, de csak azt kapcsoltam össze, amit láttam. Abban a pillanatban, amikor láttam, hogy a labda begurul a komód alá, tudtam, hogy labdák lehetnek a komódok alatt. Azt is felfogtam, hogy a labda akkor is ott van, amikor nem látom, és annyira képes voltam általánosítani, hogy tudjam, más labdák is rejtőzhetnek nagy bútordarabok alatt. Továbbá képes voltam hozzátenni tapasztalatomat a világról való tudásomhoz, és a későbbiek során is alkalmazni. De arról sejtelmem sem volt, hogy a labdákon kívül más dolgok is lehetnek a komód alatt, sőt, hogy bármilyen tárgy láthatatlanul megbújhat dolgok mögött vagy alatt.“

„Például az én kutya fogalmam valahogy kibogozhatatlan módon kapcsolódik az összes kutyához, amelyet valaha ismertem. Ez olyan, mintha minden kutyának, amelyet valaha láttam, lenne egy képekkel kiegészített katalóguskártyája, és ez folyamatosan bővül, ahogyan egyre több kutyát helyezek be a videó-táromba.“

„Sosem kerestem senkit. Nem én kerültem, hogy mások vigasztaljanak, egyszerűen sosem jutott eszembe, hogy ez lehetséges lenne.“

„Az én gondolkodásom mindig az egyestől indul, és az általános felé halad, inkább asszociatív, mint szekvenciális úton.“

„Én igenis megrémültem olyan hangoktól, mint a kutyaugatás, a robogók, a traktorok és az autók hangja, a különböző berregések. Felrobbantak bennem, hatásukra elveszítettem az összes érzékszervi összeköttetést, amely a testemet összekapcsolta a környezetemmel. Olyan volt, mintha kilőttek volna a világűrbe. Egyenesen a világűrbe – huss, minden figyelmeztetés nélkül. Időnként kiabáltam, befogtam a füleimet, a mamám nagyon zavarban volt, amikor ilyen furcsán viselkedtem.“

„Nem szerettem, amikor a felnőttek nevettek. Nagyon váratlan volt, és szörnyű, mintha minden előzetes figyelmeztetés nélkül megrepedt volna az arcuk, és hatalmasra nyílt volna a szájuk. És hirtelen az a sok fog, és azok a hangos zajok. A mosoly jobb volt; főleg a lassúsága miatt, de még az is képes volt elbizonytalanítani engem.“

Iskolai beilleszkedés, közösségi helyzetek

„Vannak dolgok, amiket másképp csinálunk, de ugyanannyit érünk, mint mások, nem vagyunk értéktelenebbek, nem vagyunk betegek, és nem is kell bennünket meggyógyítani vagy megjavítani.”
(Jean-Paul Bovee)

„Az iskolai oktatásban gyakori a csoportmunka. Általában fogalmam sincs, hogyan vegyek részt a közös munkában, és szememre is vetik, hogy nem működök együtt másokkal. Sok feladat azzal kezdődik, hogy mindenki rajzoljon valamit egy darab csomagolópapírra. Egyszer azt kérték, hogy rajzoljunk valamit, ami az Egyesült Államok kormányának a metaforája. A csoport közösen úgy döntött, hogy egy tengerpartot fog rajzolni. 4 napot kaptunk a közös munkára. Egész végig a part rajzolásával foglalkozott mindenki, anélkül, hogy bármit is tanult volna a kormányzat működéséről. A többiek utaltak valahol a rajzban a kormányra, de csak kevesen. Habár értem ennek a feladatnak a célját, de mégis azt hiszem, hogy azok a rajzbeli utalások a kormányra, amelyeket a többiek odarajzoltak, elmondhatók lettek volna néhány percben. A többség talán jól tud tanulni ezekből a feladatokból, de én nem.”
(Clare)

„A szüneteket egyedül töltöttem. Látom magamat, ahogyan az aszfaltpálya szélén állok, és nézem a többieket a pályán, ahogy ugróköteleznek és kosárlabdáznak, miközben én a loncbokrokat kóstolgatom a pálya szélén. Nem voltak még barátaim sem ekkor, nem mintha különösebben vágytam is volna rájuk.”
(Sarah)

„…nem akkor kapsz igazi segítséget, ha a körülötted lévő emberek úgy viselkednek, mintha pontosan tudnák, hogy mi a probléma veled. Amire szükséged van, az az, hogy hozzásegítsenek ahhoz, hogy te magad találd meg a saját igazságodat, és hogy személyesen próbáld megtalálni, mi illik legjobban állapotodhoz.”
(Gunilla Gerland)

„Az iskola totális kínlódás volt már önmagában is, mert nem voltak szociális készségeim, és rettegtem az emberektől (részben azért, mert nemcsak, hogy képtelen voltam megérteni a szociális szabályokat, de ha mégis megtanultam őket, folyamatosan emlékeztetnem kellett magamat rájuk – mégis, ki lenne képes mindezzel FOLYAMATOSAN megbirkózni?)”
(Karen)

A szociális kommunikáció nehézsége

„Rájöttem, hogy az emberek arra használják a nyelvet, hogy egymással kommunikáljanak, de nem tudtam, hogyan. Az a gondolatom támadt, hogy a hosszú szavak használata az okosság jele. Hogy okosabb legyek, elhatároztam tehát, hogy elolvasom a Random House Enciklopédiát. Ez volt a legnagyobb szótárunk. Aznap iskola után az első definíciónál kezdtem az olvasást. Minden nap annyit olvastam, amennyit bírtam, és a lehető legjobban koncentráltam. Közel nyolc héttel később kiolvastam a szótárt. Erősnek éreztem magam, és alig vártam, hogy a többi ember füle hallatára használhassam ezeket a szavakat! Egy év múlva rájöttem, hogy nem tudom hogyan kell őket összefüggésekben használni. Először mindenkire haragudtam, de aztán rájöttem, hogy ez valójában mit jelent: még mindig nem fejtettem meg, hogyan beszélnek egymással az emberek. Nem először életemben úgy éreztem magam, mint egy világűrből jött idegen – nem volt több ötletem arra, hogy hogyan kommunikáljak az emberekkel, mint egy másik bolygóról érkezett lény.”
(Sean Barron)

„Thomast a kisfiamat magammal vittem egy szemináriumra, ahol egy kitűzőt kaptam. Thomas hét éves volt, és megkérdezte tőlem, hogy mi van a kitűzőre írva.

–Hilde De Clerq.– Mondtam.

–És az mit jelent?– kérdezte Thomas.

–Ez a nevem. Én Hilde De Clerq vagyok.

–Akkor miért mondtad, hogy te a mama vagy?”

(Hilde De Clercq)

„»Sean, a gyermekek nem így beszélnek!« – folyton ezt mondogattam, amikor hallottam, hogy előadást tartott egy megzavarodott szomszéd fiúnak. Bemutattam az egyik barátomnak, akivel egy parkolóban futottunk össze. Sean azt mondta neki: »Mily kellemes éji hangulatot nyújt számunkra ez az este. Érzéseim túlcsordulnak. El vagyok ragadtatva attól, hogy találkoztam Önnel.« A barátom Sean-ról mosolyogva rám nézett. Aztán meg elnevette magát, azt remélve, hogy ez a legbiztosabb. Meg akartam mondani neki, hogy a tizenöt éves fiam a kínai Kweichow tartományban tanult angolul.” (Sean anyja)
(Theo Peeters)

„Mivel 12 éves koromig nem használtam beszédet a kommunikációra, eléggé kétséges volt, hogy vajon elérek-e valaha némi önállóságot. Senki sem sejtette, hogy milyen sok mindent megértek, mivel nem tudtam elmondani azt, amit tudtam. És senki sem sejtette, mi az a kritikus dolog, amit nem tudok, az az egyetlen hiányzó kapcsolat, amelytől annyi más dolog függ: nem kommunikáltam beszéd útján, nem azért, mert képtelen voltam megtanulni a nyelv használatát, hanem azért, mert egyszerűen nem tudtam, hogy a beszéd erre való. Az, hogy megtanuljuk, hogyan kell beszélni, azután következik, hogy tudjuk, miért beszélünk – és amíg nem tudtam, hogy a szavaknak jelentésük van, nem volt értelme azzal bajlódni, hogy megtanuljam kiejteni a hangokat. A beszédterápia csak egy értelmetlen gyakorlási kényszert jelentett, jelentés nélküli hangok értelmetlen okból való ismételgetését. Sejtelmem sem volt arról, hogy ez más értelmes lényekkel való gondolatcsere eszköze lehet.”
(Jim Sinclair)

Szó szerinti értelmezés

„Ha a nyelv a kommunikáció eszköze, akkor az érzelmek kifejezésének eszköze is. Thomas esetében ez távolról sincs így. Egyik este sírva találtam az ágyában (ekkor úgy öt éves lehetett). Megkérdeztem tőle, mi a baj, és így válaszolt:

– Víz, a párnáján – még mindig problémája volt a személyes névmásokkal és második vagy harmadik személyben beszélt magáról.

– De hát sírsz. Szomorú vagy?

– Szomorú vagy.

– Miért vagy szomorú, miért sírsz?

– Víz a szemében, a párnája nedves.”
(Hilde De Clercq)

„Amikor az egyik fiúnak egy esőben tett séta után azt mondták, hogy törölje le a lábát, levette a cipőjét és a zokniját, és megtörölte a lábát a lábtörlőben. Az egyik fiú halálra rémült, amikor azt hallotta az anyjától, hogy ki fogja sírni a szemét.

Amikor az egyik anya azt mondta, hogy “kifutott a tej”, a fiú elkezdte keresni.

Az apa és a nagybácsi egy szerencsés barátjukról beszéltek.

– “Megütötte a főnyereményt – mondták.”

– “Fájhatott neki – mondja az autista fiú.”

Egy autista fiú hallotta, amint valaki a beteg nagybátyjáról beszélt.

– “Már három hete oda van szögezve az ágyhoz.”
A fiú az anyjához rohant:

– “John bácsi az ágyhoz van szögezve – mondta – pedig olyan kedves!”
(Theo Peeters)

Ismétlések (echolália)

„Egyszer valaki megkérdezte, miért ismételem meg pontosan ugyanazt a mondatot, amit hallottam és ugyanolyan hanglejtéssel, mint az, aki mondta. Akkor nem tudtam erre válaszolni. Mivel megkértek arra, hogy írjam meg ezt a cikket, alaposabban kell gondolkodnom önmagamról, mint valaha. Most már tudom, hogy többféle válasz is létezik. Először is, az embernek olyan keményen kell dolgoznia ahhoz, hogy megértse a beszédet, hogy mire a szavak végül eljutnak az agyáig, be is vésődnek, úgy, ahogy hallja őket.”
(Therese Joliffe)

„Egy fiú éppen a kutyáját készül kidobni az erkélyről, amikor édesanyja észreveszi. Nagyon kifejező arccal rákiabál: »Ne dobd le a kutyát az erkélyről!«

– A fiú döbbenten leteszi a kutyát.

Néhány nappal később ugyanez a fiú egyedül ül a konyhában és nagyon jól szórakozik. Felfedezte, hogy csodaszép fehér anyagok vannak: először a cukrot szórta a padlóra, majd azonban belép az édesanyja, arcán ugyanazzal a kifejezéssel, mint azon a korábbi napon. Mielőtt bármit szólhatna, a fiú felkiált:

»Ne dobd ki a kutyát az erkélyről!«”

(Leo Kanner nyomán)

Szociális interakció
Beilleszkedési nehézségek

„A társas lét nehéz, mivel látszólag nem követ semmilyen meghatározott sémát. (…) Amikor fiatal voltam, soha nem gondolkoztam el azon, hogy hogyan tudnék beilleszkedni a többiek közé, mivel nem vettem észre, hogy az emberek mások, mint a tárgyak. Amikor aztán rájöttem, hogy az embereket fontosabbnak tartják a tárgyaknál, és általában véve is többet megtudtam, a dolgok kezdtek új fénybe kerülni és még nehezebbnek tűnni.”
(Therese Joliffe és mtsai.)

„Időm nagy részét egyedül töltöttem a hálószobámban, és akkor voltam a legboldogabb, amikor az ajtó becsukódott és én magamra maradtam. Nem emlékszem, hogy valaha is gondoltam volna arra, hogy hol van az anyám, az apám, a testvéreim, úgy tűnt, hogy ők nem érdekeltek. Azt hiszem, ez azért volt, mert egy darabig nem jöttem rá, hogy ők emberek és az embereknek a tárgyaknál fontosabbnak kellene lenniük. Az volt a szokásom, hogy egy nagy sötét takarót borítottam a fejemre, és még most is van ilyen vágyam. Ez a vágy egyre nő olyankor, amikor ismeretlen emberekkel vagyok együtt ismeretlen környezetben. Ha így teszek, sokkal nagyobb biztonságban érzem magam.”
(Therese Joliffe és mtsai.)

„Az emberek zavartak. Nem tudtam, miért vannak, vagy mit csinálhatnak velem. Nem mindig voltak egyformák, és egyáltalán nem éreztem magam biztonságban velük. Még az is viselkedhetett néha másképp, aki mindig kedves volt velem.”
(Sean Barron)

„Az emberi lények megértése a legnehezebb, mert nem csak azzal a problémával kell megküzdenünk, hogy látjuk őket. Mozognak, amikor erre nem számítunk, ezzel együtt különféle hangokat is adnak, és olyan különböző követeléseket támasztanak az emberrel szemben, amelyeket lehetetlen megérteni. Amikor végre azt hisszük, hogy már kezdjük megérteni valamelyikük működését, akkor valami történik és minden megváltozik.”
(Therese Joliffe és mtsai.)

Érzelmi ”zűrzavar”, érzelmek megértésének zavara

„Thomas egyáltalán nem tudja leolvasni az arckifejezéseket. Nem volt képes megérteni, ha egy felnőtt megharagudott rá. Gyakran elkezdett nevetni, ha valakinek gyorsan megváltozott az arckifejezése. Azóta megtanítottam neki, mi a különbség a “boldog”, a “rémült” és a “dühös” között. Több tucat képpel gyakoroltunk és a kis Thomas most már mindegyiküket tökéletesen meg tudja nevezni. Az õ számára sajnálatos módon azonban nem mindannyiunk arca egyforma, és ez még mindig nehézséget okoz neki. Amikor a nővére, Elizabeth egyik nap dühösen nézett rá, eléggé komolyan megkérdezte: “Elizabeth, miért vannak az arcodon ezek a vonalak?”
(Hilde De Clercq)

Rugalmatlanság a gondolkodásban, érdeklődésben
Ragaszkodás a megszokotthoz, bejósolhatóhoz

„Azzal, hogy változatlanságra törekednek (az autisták), valamennyire csökkentik ezt a rettenetes félelmet. Az életemet a félelem uralja. Én még akkor is félek, hogy valami borzalmas fog történni, ha a dolgok nem közvetlenül fenyegetőek, mert nem tudom megérteni, amit látok.”
(Therese Joliffe és mtsai.)

„Thomas elég hangosan sikoltozik és kiabál ahhoz, hogy felébressze az egész utcát, ha például nem mindig ugyanazon az oldalon engedem beszállni az autóba, vagy ha rossz sorrendben öltöztetem vagy vetkőztetem, ha a fürdőszobában valaminek megváltozott a helye, ha más útvonalon megyek, ha X üzletben nem veszek »zöld« kávét és Y üzletben elemeket, vagy ha valami más szokástól eltérünk.”
(Hilde De Clercq)

„A figyelmét nagyon lekötötték az iskolabuszok számai. A házunk előtt elhaladó összes busz számát tudta. Ragaszkodott ahhoz, hogy ezek egy bizonyos sorrendben legyenek. Amint hazaért az iskolából, odarohant az utcai ablakhoz, és nézte őket, hogyan mennek el, miközben minden megjelenő számot kimondott. Rendkívül izgatott volt, magában nevetgélt. Ha azonban a buszok nem a megfelelő sorrendben mentek el, összeomlott – sírt, kiabált.
Ilyeneket kiabált: »Igen, ez 3-as busz volt – nem 14-es!« Nyilvánvaló volt, hogy szüksége van arra, hogy ellenőrizze maga körül a világot, és ha ez nem sikerült, az kínszenvedést okozott neki.”
(Mrs.Barron)

„Meglátogattam Demetrious Haracopos-t Dániában. Ellátogattunk a Modern Művészetek Múzeumába. Bejött egy csoport jól funkcionáló autista fiatal. Demetrious elmondta, hogy egyikük, Bent, megőrül a disznókért. Mindent tudott a disznókról, a tenyésztésükről, a felhasznált tápanyagokról, az exportjukkal és importjukkal kapcsolatos adatokról. Bent meglátta Demetrious-t és sugárzó arccal odajött hozzá: – Demetrious, úgy örülök!
Tudod, mit tudtam meg? Hogy Dániában több disznó él, mint ember. Ötmillió-négyszázezer-háromszázhuszonegy disznó és csak ötmillió ember.”
(Theo Peeters)

„Szerettem a buszok egyformaságát – mindegyik ugyanolyan színű volt és ugyanazok a szavak voltak rájuk festve -, apró különbségek is voltak azonban közöttük, például mindegyiken más szám volt és az »orruk« formájában is voltak eltérések. Az volt a célom, hogy lássam az összes olyan buszt, amely abban az évben az iskoláé volt, és így mindet össze tudjam hasonlítani.“
(Sean Barron)

„Szeretem nyomon követni az időjárásjelzéseket, és szeretek a könyvtárban információt gyűjteni azzal kapcsolatban, hogy szerte a világban milyenek az időjárási körülmények. Az összes amerikai állam televíziós programjait is össze szoktam gyűjteni, hogy a vételi időket össze tudjam egymással hasonlítani.”
(Gary Peterson)

„Az élet küzdelem; azokkal a dolgokkal kapcsolatos határozatlanság, melyeket mások triviálisnak tartanak, rengeteg belső feszültséggel jár. Például, ha valaki azt mondja otthon: „holnap elmehetnénk bevásárolni” vagy azt, hogy „majd meglátjuk, mi történik” úgy látszik, nem realizálja, hogy a bizonytalanság nagyon sok belső stresszt okoz nekem, és hogy állandóan dolgozom – kognitív értelemben – azon, hogy mi fog és mi nem fog történni.”
(Therese Joliffe)

„Szerettem az ismétlődéseket. Amikor felkapcsolom a villanyt, mindig tudtam, hogy mi fog történni: a fény kigyulladt. Ez fantasztikus biztonságérzést adott, mert minden egyes alkalommal pontosan ugyanúgy zajlott le. (…) Ha már tudtam, akkor is izgalmas volt újra meg újra csinálni, mindig ugyanolyan volt. Az emberek zavartak. Nem tudom, miért vannak, vagy mit csinálhatnak velem. Nem mindig voltak egyformák és egyáltalán nem éreztem magam biztonságban velük.”
(Sean Barron)

Szimbolikus gondolkodás nehézsége

„A hétköznapi emberek, a szürrealisták szeretnek játszani a valósággal. Úgy tesznek, mintha telefonálnának, mintha a játékbaba emberi lény lenne, és mintha a játékvonat igazi vonat volna. A valóság feje tetejére állítása nagy élvezetet okoz a szürrealistának, de igazi rémálom a hiperrealistának.“
(Theo Peeters)

„– Gyere, Thomas, csináljunk babaházat!

– Igen, csináljunk babaházat!

Thomas elmegy, és odahozza a párnáját és a takaróit, nem a babák, hanem a maga számára. Míg a nővére mindent előkészít, Thomas a földön fekszik, feje a párnán.

– Várjunk, nézzük csak… A veranda lesz a házunk.

– Igen, a házunk.

– És a szekrény lesz a babák hálószobája.

– Igen, a szekrény a hálószoba.

– Jó, akkor itt vannak ezek a cipős dobozok, ezekben alszanak a babák.

– Azokban fognak aludni? Azok a cipőknek vannak!

– Igen, de most a babák ágyai lesznek.

– Igen, a babák ágyai.

– A zsebkendők lesznek a lepedőik, a törölközők pedig a takaróik.

Thomas odamegy a konyhaszekrény fiókjához és elővesz egy merőkanalat. Odaviszi a nővéréhez és ezt mondja:

– És ez, a merőkanál, ez lesz… a merőkanalunk.”
(Hilde De Clercq,Theo Peeters)

Környezet észlelése

„Megöregedni annyi, mint megőszülni és megráncosodni. Ugyancsak lehet látni az évek múlását a lábakon (Thomas “törött” lábaknak hívja), és az öregember meghal. Amikor Thomas találkozik egy idős nénivel, az életkor minden egyes jelét ellenőrzi. El lehet képzelni, milyen bonyolult dolog ez. Mit lehet tenni, ha egy öreg hölgynek vannak ráncai, van “törött” lába, de a haja nem szürke, hanem fekete. Most akkor õ tényleg öreg? Az ilyen esetek nagy mértékben próbára teszik az elméletet, amelyet Thomas a világ megértésére dolgozott ki.
A kórházban, amikor meglátogattuk Thomas dédnagymamáját, azt mondta:

“A hajad ősz, ráncos vagy, a lábaid töröttek, neked már rég meg kellett volna halnod.”
(Hilde De Clercq)

Eltérő észlelés

„Emlékszem, hogy egy különösen szörnyű nap után átvittem Thomas-t az én szobámba, hogy a többi gyermek legalább a házi feladatát békében megcsinálhassa. Ez már túl sok volt nekem és zokogni kezdtem. Akkor azt láttam, hogy a kis Thomas önkéntelenül elkezd felém mászni. Azt hittem, meg akar vigasztalni, és a boldogságtól még jobban elkezdtem sírni. Akkor õ rátette az ujjait a szememre, és nevetni kezdett. A kibuggyanó könnyek bűvölték el ennyire.“
(Hilde de Clerq)

„A hangoktól való totális félelmemben a fém hangja kivétel volt. Ezt nagyon szerettem. Anyám szerencsétlenségére az ajtó csengője ebbe a kategóriába esett és én azzal töltöttem az időmet, hogy megszállottan csengettem.”
(Donna Williams)

Gondolkodás a részleteken át, töredezett világ

„Ugyanúgy, mint ahogy a környezetét és a tevékenységeit strukturáltam, az emberek és a tárgyak különböző kategóriáira is meg kellett tanítanom. Nem látta, hogyan tartoznak össze a dolgok. A banánok képeit egy csoportba rakta az emberekkel, a teheneket az autókkal, az embereket az állatokkal, és így tovább. Mindenre meg kellett tanítanom. Amikor ötéves már elmúlt, egyszer mentem vele a buszon. Hirtelen meglátott egy nagyon feltűnő frizurát viselő hölgyet. Rámutatott és hangosan azt kérdezte: »Mami, ez ember vagy állat?« A fülébe súgtam, hogy ez egy ember, egy »nő«, egy »néni«. Akkor aztán Thomas azt kérdezte: »Az mi, ami ott áll a fején?«“
(Hilde De Clercq)

Szülői szemmel…

„Thomasnak a pisztácia, az eper és a narancs voltak az állandó kedvenc ízei. Amikor egyik nap bementünk a belvárosba, megígértem neki, hogy kaphat fagylaltot. A kedvenc villamosmegállójával szemben ismertem egy jó kis helyet. Szerette a villamosok által kiadott hangokat, és gondoltam, hogy nagyszerű lehetőség lesz az éttermi étkezési szokások alakítására. Mindig sarokba ültettem őt, így nem tudott elszaladni. Általában karosszéket kerestem neki, és megpróbáltam kiválasztani egy helyet, ahonnan jól lehetett látni és hallani. Amikor leültünk, megrendeltem a kedvenc fagyiját. A fagyi üvegtálkában érkezett, ami természetesen egészen más volt, mint a tölcsér, amelyből korábban evett. Thomast előre felkészítettem, és így tudta, hogy a fagylalt nem ugyanolyan lesz, mint eddig. Jól éreztem magam.
Talán túlságosan is magabiztos voltam, mert a következő héten újra bevittem őt a városba. Mindketten izgatottak voltunk. Nem szoktam ilyen rövid felkészülés után ilyen gyorsan dönteni. Leültünk ugyanarra a helyre. Jóllehet Thomas maga mondta, hogy »Nem kell mindig ugyanazt választani«, ugyanazt a fagyit rendelte.
Rendben megkaptuk a fagyit, de ezúttal hiba történt. A zöld gombócnak az alján kellett volna lenni, a narancsnak középen, és a rózsaszínnek a tetején. Hiába mondtam, hogy ez nem jelent különbséget, de õ nem így gondolta. Nem voltam túlzottan elégedett, amikor Thomas megpróbálta a középen lévő zöld gombócot az aljára tuszkolni, a narancsszínűt felülről középre, a rózsaszínűt pedig alulró a tetejére. Eközben a fagylalt elolvadt, kilötyögött az asztalra, a pulóverére és a lábára. Az emberek elborzadva bámultak bennünket. Thomas egyre dühösebb lett a fagylaltra, amely sziruppá olvadt, és a »kuka pincérre«, akinek jobban kellett volna tudnia, hogy mi a gombócok sorrendje. Végül hazaindultunk Thomas-szal, a haragos idegenek bámultak bennünket, és a szokásos megjegyzéseket tették a rosszul nevelt gyerekekről és napjaink fegyelem nélküli világáról.
Végiggondoltam a szituációt, és amikor megértettem, mi történt, néhány héttel később újra próbálkoztam. Elmondtam Thomasnak, hogy majd meg fogom mondani a »kuka pincérnek«, hogyan készítse el a fagyiját. Viszont uramnak kell szólítania a pincért, nem beszélhet hangosan, szépen eszik, stb. A biztonság kedvéért írásban rögzítettem egyezségünket. Megrendeltem a fagyit, és ragaszkodtam a gombócok helyes sorrendjéhez: a zöld az első a tál fenekén, (mert Thomas szerint a fenekén nem ugyanaz, mint legalul) a narancs középen, (neki ez sem ugyanaz, mint a közötte) és a rózsaszín a tetején (a tetején sem ugyanaz, mint legfelül), mint azt már ki lehetett találni. Elmondtam a pincérnek, hogy ez milyen fontos a fiamnak, és a pincér mosolyogva, jó szándékkal telve ment el. Néhány perccel később jött is a fagylalttal. Csupa kedvességből, hogy csinosabb legyen, rátűzött egy kis ernyőt, és megszórta színes pöttyökkel.
Szükségtelen mondanom, hogy Thomas nagyon dühös lett. Első dolga volt, hogy leszedte az összes díszítést, és megpróbálta lepöckölni a színes szórás apró darabjait. Csakúgy, mint előzőleg, az egész egy katasztrófa volt, ami dühöngéssel végződött. A kedves pincér nem tudta, hogy mi történt, mit gondoljon az egészről.
Hónapokkal később Freek, Thomas bátyja derítette ki, hogy Thomas miért ebben a sorrendben akarja a fagyigombócokat. A sorrend olyan, mint a közlekedési lámpa:
zöld, narancs és vörös! Ezt a sorrendet tiszteletben kell tartani.“
(Hilde De Clercq)

„Hogy mikor láttuk meg az első figyelmeztető jeleket. Picike volt, hatalmas, göndör szőke hajjal. Nekiment mindennek. Fejjel… Bumm, ajtófélfa. Bumm, a szekrény…
Már akkor kezdődött. Amit lehetett, kipárnáztunk. Nagyon pici lakás volt, kész művészet volt mozogni benne. Az ágy a falra felcsukható fajta, de nem szerettem felállítani, mert rettegtem, hogy mi lenne, ha a hatalmas vas ágykeret rázuhanna a gyerekekre.
Szóval igen. Akkor elkezdődött. Párnáztunk és sarokvédőztünk. Ez már nem kell. Az utcán még kéne. Sokszor kicsit elbambul. Tudja, meglát valamit és nekimegy egy beton virágcserépnek. Miért, ez érthető, nem? Ha magával szembejönne egy szárnyas zebra az utcán, rajta egy rózsaszín plüssruhás kerti törpével, szerintem maga is nekimenne az első hirdetőoszlopnak. Na, hát neki egy bringa kereke is ilyen. Ezért fogja a kezünket még mindig, bárhova megyünk.
Nem állítjuk meg sosem a meséket, amikor nézünk valamit. Nem szabad, mert akkor neki megszakad a vonal. Elölről kell kezdenie, úgy érzi. Ideges lesz. Szóval pisiszünetben megy a film tovább, aztán visszatekerjük. A fogmosás. Na, az egy izgalmas pont. Határozott sorrendben kell történnie. Először a nővére megy, aztán õ. Fordítva nem jó. Ha fordítva történik, akkor nagyon-nagyon rosszul indul a reggel. Olyan érzés ez neki, mint amikor kavics megy a cipőnkbe, és nem tudjuk kivenni. Vagy mikor nem a kedvenc bögrénkből isszuk a kávét, és olyan hülye lesz az egész nap tőle. Aztán ha rosszul kezdődik a nap, a közepére összezavarodik és kiborul.”

A tikk miatt kellett itthon nagyon minimálisra levinni a stresszhelyzeteket is. Ezért rajzolunk. Nagyon sokat rajzolunk. Van egy hatalmas fehér táblánk. Arra felrajzoljuk, felírjuk, hogy mit tervezünk aznapra. Hogy hány nap múlva lesz szünet, mikor megyünk abba a nagy svéd lakberendezési áruházba. Nem szeret csak úgy felkerekedni. Neki itthon jó. Ismer mindent. A nagyszobát, a legósdobozt. Ráadásul azt nem is tudja magával vinni, ha megyünk valahová.

Sokat viccelünk otthon. Szeretünk ironizálni is, ugratni a másikat. Vele nem nagyon lehet. Mert nem érti. Azt hiszi, azt is komolyan mondjuk: „naná, hogy mindjárt kimegyek az éjszakába az autóhoz, és behozom a robotot!”. Szóval ilyet nem lehet, mert le fog ülni és szépen várja majd, hogy akkor kimenjen valaki és hozza, amit ígért. Tehát nincsenek teljesíthetetlen ígéretek. Maga sem szereti, gondolom, hogyha megígérnek valamit és nem tartják be. Arról õ nem tehet, hogy nem érti, mi ezt nem ígértük meg, csak viccelünk vele.“
(Soproni Emőke)

Az iskolában csak az osztályteremben volt némi biztonságérzetem. Az összes többi hely azonban – a büfé, a játszótér, az ebédlő – olyan volt, mint egy rémálom. Fogalmam sem volt, hogy viszonyuljak a többi gyerekhez, és az időm a tőlük való félelemben telt el. Nem értettem, miért viselkednek úgy, ahogyan viselkednek, és hogy ez a viselkedés mit jelent.
(Sean Barron)

Az élet küzdelem; azokkal a dolgokkal kapcsolatos határozatlanság, amelyeket mások triviálisnak tartank, rengeteg belső feszültséggel jár. Pl. ha valaki azt mondja otthon: „holnap elmehetnénk bevásárolni” vagy azt, hogy „majd meglátjuk, mi lesz”, úgy látszik, nem realizálja, hogy a bizonytalanság nagyon sok belső stresszt okoz nekem, és hogy állandóan dolgozom – kognitív értelemben – azon, hogy mi fog, és mi nem fog történni.
Az eseményekkel kapcsolatos határozatlanság más dolgokkal kapcsolatos határozatlanságra is kiterjed, így pl. arra, hogy a tárgyakat hova kell tenni, vagy hol találhatók meg, vagy hogy az emberek mit várnak el tőlem.
(Therese Joliffe)

Azt hiszem, hogy a körülöttem levő világ meg nem értéséből származó zavarodottság okozza az összes félelmemet. Ez a félelem aztán magával hozza a visszahúzódás iránti igényt. Bárminek, ami segít csökkenteni ezt a zavarodottságot (és itt valójában csak nagyon kevés ember segíthet) az a hatása, hogy csökken a félelem, és végül pedig csökken az elszigeteltség és a kétségbeesés, így tehát az élet elviselhetőbbé válik. Ha a többi ember akár csak néhány percre kipróbálhatná, milyen autistának lenni, talán akkor tudnák, hogyan lehet segíteni.
(Therese Joliffe)

Bizonyos zajok, például az iskolai csengő hangja úgy sértették a fülemet, mint egy ideget érő fogorvosi fúró, és megdobogtatták a szívemet.
(Temple Grandin)

Ebben az időben nem voltam képes szavakkal kifejezni az érzéseimet. Soha nem jutott eszembe, hogy megkérdezzem a mamát, miért vagyok olyan furcsa, hogy megmondjam neki, segítségre lenne szükségem. Fogalmam sem volt arról, hogy a szavakat erre is lehet használni.
(Sean Barron)

A valóság egy autista számára események, emberek, helyek, hangok és látnivalók zavarba ejtő egymással kölcsönhatásban álló halmaza. Úgy tűnik, semminek nincsenek világos határvonalai, rendje vagy jelentése. Életem nagy részét avval töltöm, hogy megpróbálom kidolgozni az egyes dolgok mögött rejlő rendet. A megszokott rutinok, az időpontok, a konkrét útvonalak és rituálék segítenek valamiféle rendet teremteni ebben az elviselhetetlenül kaotikus életben. Amikor időnként előfordul, hogy részt akarok venni valamiben, az agyam még akkor sem mondja meg nekem, hogyan kellene hozzáfognom.
Egy autista is érezheti magát magánosnak és ő is tud szeretni.
Ha az egészséges emberek egy idegen lényektől hemzsegő bolygón találnák magukat, valószínűleg megrémülnének, nem tudnák, hogyan illeszkedjenek be és bizonyára nehézséget jelentene számukra az idegen lények gondolatainak, érzéseinek, szándékainak megértése, valamint az, hogy hogyan reagáljanak megfelelően ezekre a dolgokra. Ilyen az autizmus. Ha bármi hirtelen megváltozna ezen a bolygón, az egészséges emberek nyugtalankodni kezdenének, ha nem értenék meg teljesen, hogy ez a változás mit jelent. Így érzik magukat az autisták, amikor a dolgok megváltoznak. Azzal, hogy a változatlanságra törekednek valamennyire csökkentik ezt a rettenetes félelmet.
Az életemet a félelem uralja. Én még akkor is félek, hogy valami borzalmas fog történni, ha a dolgok nem közvetlenül fenyegetőek, mert nem tudom megérteni azt, amit látok.
A társas lét nehéz, mert látszólag nem követ semmilyen meghatározott sémát.
Az autisták gyakran dühösek, mert nem képesek tökéletesen megérteni a világot – és ez néha már túl sok nekik.
Ahogy sok idő telt el addig, míg rájöttem, hogy az emberek valójában esetleg hozzám beszélnek, ugyanúgy sok idő telt el addig is, amíg rájöttem, hogy én is egy személy vagyok – még ha kicsit más is, mint a többiek.
(Therese Joliffe)

A tárgyak ijesztőek. A mozgó tárgyak még inkább. A hangot is adó mozgó tárgyakat még nehezebb elviselni. Az emberi lények megértése a legnehezebb, mert nemcsak avval a problémával kell megküzdenünk, hogy látjuk őket. Mozognak, mikor erre nem számítunk, hangokat adnak, és olyan különböző követeléseket támasztanak az emberrel szemben, amelyeket lehetetlen megérteni. Amikor végre azt hisszük, hogy már kezdjük megérteni valamelyikük működését, akkor valami történik, és minden megváltozik.
(Therese Joliffe)

…a tárgyak különböző kategóriáira is meg kellett tanítani. Nem látta át, hogyan tartoznak össze a dolgok. A banán képét egy csoportba rakta az emberekével, a teheneket az autókkal.
Amikor már öt éves elmúlt egyszer mentem vele a buszon. Hirtelen meglátott egy feltűnő frizurájú hölgyet. Rámutatott és hangosan megkérdezte: Mami ez ember vagy állat? És mi az ott a fején?
(Hilde de Clerq)

Gyűlöltem az iskolát. Az autista gyerekek szüleinek soha nem lenne szabad arra gondolniuk, hogy közönséges iskolába küldik a gyerekeiket, mert ez sokkal több szenvedéssel jár, mint amennyi előny származik belőle. A gyerekek senkinek nem tudják elmondani, hogy szenvednek. A képesítésüket nem tudják felhasználni egy állásnak nemhogy a megtartására, de a megszerzésére sem. Bár a közönséges iskoláztatás révén egy csomó elégségessel és néhány jelessel végeztem, és diplomát is szereztem, az egész nem érte meg azt a szenvedést, amelyet ki kellett állnom.
A tanárok úgy tettek, mintha megértenének, de valójában nem értettek meg. Féltem a lányoktól, és a fiúktól, a tanároktól, és mindentől, ami ott volt. Féltem a mosdótól és attól, hogy ki kell kéretszkedni, amit nem voltam képes megtenni, és abban sem voltam soha biztos, hogy ki akarok menni a wc-re, úgyhogy a tanároknak már elegük lett abból, hogy folyton a gondozónőhöz kellett hordani, hogy öltöztessen át.
Az iskolában ütöttek, rúgtak, lökdöstek és csúfoltak a gyerekek.
Amikor egy autista embereknek való helyre jártam, az életem egy kicsit elviselhetőbb lett, és minden bizonnyal kevésbé kétségbeesettnek éreztem magam.
Attól kezdve, hogy bekerültem az egyetemre, alig szekáltak. Mindig megengedték, hogy a kedvenc helyeimre üljek, amikor pedig vizsgára került a sor, elvonulhattam a többiektől a kedvenc szobámba, olyan körülmények közé, amelyeket szerettem, mert rájöttek, hogy a rendszeres napirendemtől való bármilyen eltérés visszaveti a munkámat.
(Therese Joliffe)

Számomra a legnehezebb dolog az emberek arcára, különösen a szemébe nézni. Amikor az emberekre nézek, szinte mindig tudatos erőfeszítést kell tennem hozzá, és olyankor is rendszerint csak egy másodpercig vagyok rá képes… Ha hosszabb ideig nézem az embereket, rendszerint azt mondják, hogy úgy tűnik, mintha csak keresztülnéznék rajtuk, nem pedig rájuk néznék, mintha nem lennék tudatában annak, hogy ők valójában ott vannak. Az emberek nem tudják értékelni, milyen elviselhetetlenül nehéz számomra az, hogy ránézzek valakire. Megzavarja a nyugalmamat és rettenetesen ijesztő – bár a félelem a személytől való távolodással együtt csökken.
(Therese Joliffe)

Thomas egyáltalán nem tudja leolvasni az arckifejezéseket. Nem volt képes megérteni, ha egy felnőtt megharagudott rá. Gyakran el kezdett nevetni, ha valakinek megváltozott az arckifejezése. Azóta megtanítottam neki, mi a különbség a boldog, a rémült és a dühös között. Több tucat képpel gyakoroltunk és Thomas most már mindegyiket meg tudja nevezni. De az arckifejezés felismerése még mindig nehézséget okoz. Amikor a nővére, Elizabeth, egyik nap dühösen nézett rá, komolyan megkérdezte: „Elizabeth, miért vannak az arcodon ezek a vonalak?”
(Hilde De Clerq)

Gyerekkoromban az emberek világa túl ingerlő volt érzékeim számára. Az olyan átlagos napok, amikor valami változás történt a napirendben vagy váratlan események jöttek közbe, az őrületbe kergettek, a hálaadás vagy a karácsony azonban még rosszabb volt. Ilyenkor a házunkban hemzsegtek a rokonok. A sokféle hang lármája, a különböző szagok, a különböző sebességgel különböző irányba haladó emberek, az állandó zaj, zűrzavar, a folytonos érintések túlságosan próbára tettek. Egy nagyon kövér néni, aki jószívű és gondoskodó volt, megengedte, hogy használjam az olajfestékeit. Kedveltem őt. Amikor megölelt, mégis teljesen elöntött a rémület és pánikba estem. Olyan volt, mintha egy édességhegy fojtogatna. Visszahúzódtam, mivel túláradó érzései túlterhelték az idegrendszeremet.
(Temple Gradin)

Az egészséges gyerekek szeretik a szüleiket. A szüleik iránti szeretetből elmennek az iskolába és ott megtanulnak dolgozni. Ha az autista fiaimat nézem, úgy tűnik, ez pont fordítva van. Ök először megtanultak dolgozni és ebből kiindulva kezdtek egyre inkább nyitni a szociális világ felé.
(Elena Ahlström, tanárnő)

Állandó kapcsolatot kezdett egy autista férfival. Megkönnyebbültem azonban, amikor a kapcsolat véget ért és ő elemezte számomra a befejezést. Amikor megkérdeztem tőle, miért nem találkoznak többet, azt mondta: „Elmentünk együtt könyvtárba, együtt ebédeltünk és elmentünk moziba. Túl vagyunk mindenen, amit együtt megcsinálhattunk, úgyhogy itt az ideje annak, hogy elkezdjünk egy másik kapcsolatot.”
(Gary Mesibov)

Miközben visszamentem a szobámba, azon gondolkodtam, amit a házigazda mondott, és akkor – huszonegynéhány éves koromban – rádöbbentem, hogy én más vagyok. Az óvodában azt gondoltam, hogy a csoporttársaim mások, a középiskolában néha nagyon idegennek éreztem magam, mintha nem teljesen odavaló lennék, ma este azonban először életemben rájöttem, hogy tényleg más vagyok. Autista vagyok. Különleges ember vagyok.
(Temple Gradin)

A hallásom olyan, mintha maximális hangerőre állított hallókészülékem lenne. Olyan, mint egy bekapcsolt mikrofon, amely mindent felvesz. Két választásom van: vagy bekapcsolom a mikrofont és elárasztanak a hangok, vagy kikapcsolom. Anyám mesélte, hogy időnként úgy viselkedem, mintha süket lennék.
(Temple Gradin)

35 éves vagyok és autista. Sokat ugrálok fel-le és hadonászom a karjaimmal. Annyira autisztikus vagyok, hogy még adót sem kell fizetnem. Az élet folytonos teher.
(David)

Volt egy nagy problémám az ételekkel. A sima és egyszerű ételeket szerettem enni. Ezeket kaptam kicsi koromban is, ezért megnyugtatónak és biztonságosnak tartottam őket. Nem akartam semmi újat kipróbálni. Túlságosan érzékeny voltam az ételek anyagára. Mindent meg kellett érintenek az ujjammal, hogy tudjam, milyen érzés, mielőtt a számba veszem. Nagyon utáltam a kevert dolgokból álló ételeket pl. a galuskát, zöldségeket, szendvicset. Soha, de soha nem voltam képes egyiket sem a számba venni. Tudtam, hogy ha megtenném, iszonyatosan beteg lennék.
(Sean Barron)

Hét-nyolc éves koromig órákat töltöttem el azzal, hogy a párnahuzatom hímzett szélét simogattam és kapargattam. Még most is csinálom ezt különböző felületeken, különösen, ha jó érzés és ha ad egy kis hangot.
(Therese Joliffe)

Nagyon szerettem benézni az autók ablakán, és megnézni a sebességmérőt. Legjobban a mutató érdekelt. Egyik nap kimentem az úttestre. Éreztem, hogy jönni fog egy autó. Látnom kellett a sebességmérőt. Az autó vezetője megállt , megragadott és bevitt a házba. El sem tudtam képzelni, hogy miért ilyen dühös rám, amikor én semmi mást nem akartam, csak belenézni az autójába. Megijesztett. Azután a mami is dühös lett rám, és tudtam, hogy megint csak azért fognak megbüntetni, mert szeretem nézni a sebességmérőket. Nyilvánvaló volt számomra, hogy amit szeretek csinálni az rossz – különösen ebben az esetben, amikor egy vadidegen is megharagudott rám. Nem tudtam elképzelni, miért olyan szörnyű dolog benézni valakinek az autójába.
(Sean Barron)

Volt néhány egyforma ajtó a szobában. Meg kellett tudnom, mi van mögöttük: zsákutca vagy más terek nyílnak? Jobban éreztem magam, ha megnéztem az ajtókat. Mielőtt megnéztem őket, kényelmetlenül éreztem magam, mert a szokásaim felborultak azzal, hogy bejöttem ebbe a szobába. Amint elkezdtem nyitogatni és csukogatni az ajtókat, sokkal jobb érzésem lett. Természetesen akkor is csinálnom kellett ezt, ha tudtam, hogy mi van az ajtó mögött – az ember sosem tudhatja hogy valami nem változott-e meg időközben. Minden ajtó mögé be kellett néznem; ha ezt nem tettem meg, nem lehettem benne biztos.
(Martin)

Ha a szülők arról panaszkodnak, hogy a gyermek rosszul alszik, ez azért lehet, mert az autizmus kihat a gyermek álmira. Ha ezek az álmok felébresztik, nem nagyon ismeri fel, hogy azok nem valódiak. Ha fel is gyújtják a villanyt, végtelenül sokáig tart annak felismerése, hogy az alvás során átélt élmény csupán álom volt.
(Therese Joliffe)

Thomas még mindig képtelen arra, hogy kreatív módon elfoglalja magát. Amikor mesélek neki, mindig a valódi életből vett kalandokat mondom el, pl. egy fiúról, aki az anyjával palacsintát süt – ez valószerű, semmi elképzelt nincs benne. Ha könyvből olvasom a mesét, alig figyel oda, viszont észrevesz minden apró részletet: észreveszi, hogy az első oldalon kékebb a víz, mint a harmadikon.
(Hilde de Clercq)