Tarr Hajnalka – művészeti vezető

Miért ragadott meg az autizmussal élők világa?

Talán leginkább azért, mert számomra jól ismert az az elég ijesztő helyzet, amikor nem értem, hogy mi történik körülöttem annak ellenére, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megértsem. Az autizmus állapota nagyon összetett ahhoz, hogy két szóban le lehessen írni, de számomra leginkább a „markáns nem értés” állapotát jelenti és az abból fakadó reakciókat, amelyeket magunk is ismerhetünk a saját tapasztalatainkból. Az élet minden perce egy dinamikusan változó kép és eseménysor egy csomó olyan tartalommal, amely nehezen értelmezhető, például azért, mert fogalmi vagy érzelmi helyzet. Ki ne ismerné azt az érzést, amikor egy házibuliban egy szimpatikus fiú rád mosolyog, utána meg háttal áll neked, és a haverjaival álldogál zsebre dugott kézzel. Az embernek kapásból az lüktet az agyában, hogy akkor most mi van?!

Elemzed, hogy végül is „hogyan is mosolygott” rád és a többi, és a többi. Vagy az sms. Ki ne kattogott volna már azon, hogy egy-egy, számára érzelmileg fontos embertől kapott kis mondatocska most tulajdonképpen mit is jelent rá nézve? Mit jelent, és ahhoz képest most akkor mit írjak vissza. Aztán („akkor” helyett?) visszaírok, utána meg nem jön rá válasz. Akkor újból elolvasom, hogy mit írtam és szorongok, hogy lehet, hogy hülyeséget és mást kellett volna, vagy máshogyan, vagy csak egyszerűen kibírni, hogy ne válaszoljak. Ez egy nagyon-nagyon jelentéktelen szituáció, de az életünk megállás nélkül ilyeneket produkál, és mi mást sem csinálunk, mint igyekszünk megfejteni, hogy ezek a helyzetek mit is jelentenek és, hogy akkor most biztonságban vagyunk-e vagy nem, hogyan is kellene reagálni és a többi. És ez csak a szociális helyzetek kódfeltörésével járó munka, és akkor még nem is beszéltünk arról a nagyon természetes dologról, hogy a környezetünk formailag is folyamatosan változik, az emberek szaladgálnak, gesztikulálnak, az autók suhannak, mire megérted, hogy mit látsz, már ott sincs a dolog. És akkor még erre rájön a toltálisan felfoghatatlan dolgok megértésére tett kétségbeesett kísérleteink: mint például a szerelem, élet, halál, mulandóság, veszteségek, ki vagyok, mi vagyok és hasonlók. Az életünket tehát reggeltől estig meghatározza az a próbálkozás, ami a dolgok megértését illeti, jobbára automatikus módon, és ezen a módon valamennyire megy is. (Pl. nagy eséllyel meg tudunk különböztetni egy veszekedő embercsoportot egy vidáman hangoskodótól, egy kocsmát a színháztól, a telet a nyártól.) De ez még mindig kevés ahhoz, hogy az ember ne ismerje nagyon mélyről azt a riadalmat és magatehetetlenséget, amit akkor érez, amikor valamit nem ért. Na most az autizmussal élő emberek zömének már az komoly nehézséget okoz, hogy a telet a nyártól, a kocsmát a színháztól, a férfit a nőtől megkülönböztesse, egyszóval nagyon alaphelyzeteket automatikusan felismerjen. A fentebb említett vidáman hangoskodó versus veszekedő embercsoport megkülönböztetése például már komoly gondot jelent. Gondoljunk csak bele, hogy ez mennyire ijesztő állapot! Egyszerűen nem tudod megítélni, hogy a helyzet, amiben vagy, az fenyegető rád nézve vagy sem. Azért vonzódom az autizmus világához, mert maximálian meg tudom érteni, hogy milyen reakciókkal és érzésekkel jár az, amikor nem érted, hogy mi történik körülötted, és ezért inkább kiszámíthatóbb, letisztultabb, repetitív helyzetekhez vonzódsz.

strong>Hogyan születtek a rajzok?
A legelső lépés mindig az, hogy papírokat kapnak a fiatalok. Itt hamar kiderül, hogy ki hogyan reagál: elkezd e valamit rajzolni/firkálni vagy sem, és ha igen, azt hogyan teszi. Azokkal az emberekkel kezdtem el dolgozni, akik alapvetően ebben a szituációban erőfeszítés nélkül vannak jelen, erre már lehet építeni. Innen jött az, hogy megpróbáltam olyan eszközt és papírméretet biztosítani a rajzolónak, amely a leginkább személyre szabott, amely a legjobban érvényesíti azt a gesztusrendszert, amit automatikusan használ. Egy képzőművész a saját praxisából jól tudja, hogy mely eszközök azok, amelyek a legmegfelelőbbek egy jó rajz elkészítéséhez, ezt azok a fiatalok, akikkel dolgoztam zömében nem tudják. Nem tudják azt mondani, hogy nekem leginkább Giotto kenhető pasztelre volna szükségem, így ez az én dolgom, hogy felismerjem és felkínáljam nekik. Ezen felül még nagyon fontos a biztatás és az öröm kifejezése, magyarul az, hogy a rajzoló megtanulja az én reakcióimból, hogy amit csinál, az jó, olyan dolog, aminek örülhet, ez egy eredmény, és sikerélmény forrás. Ezeknek a feltételeknek az együttállása az a környezet, ahol a rajzoló fiatal egyre inkább kibontakozik és egyre bátrabb, és lenyűgözőbb dolgokat készít anélkül, hogy bárki konkrétan ilyen vagy olyan irányba terelné rajzolás közben, így megmarad a saját világa, ami az autizmussal élők esetében nagyon markáns, koherens és egyedi. Ez azért is rendkívül fontos, mert a rajzolóink közül sokan nem beszélnek, nem tudnak a külvilágnak túl sokat megmutatni önmagukból. A rajzok, legyen az egy vonal, vagy folt így mindenképp egy nagyon sajátos, csak rá jellemző „vizuális mondat”, és így lényeges, hogy abban legyen az illető támogatva, hogy a saját nyelve bontakozzon ki, és nem pedig valami külső nyomásra megtanult dolgot ismételjen, hiszen akkor elveszik az a vékony kis híd, ami az ő megértéséhez vezethet vagy azt elősegítheti.

Mi vonzott a rajzaikban?
Amikor elkezdtek rajzolni, nagyon meglepett az a határozottság, az a koherencia, ami megnyilvánult a rajzaikon belül, illetve ha többet rajzoltak, a rajzaik között is. Bármit is csináltak, még ha különböző motívumokkal dolgoztak, az se tért el, az se zökkent ki az addigi jellegből. Ezt én nagyon megdöbbentőnek találtam. Ezt szerintem nagyon nehéz egy olyan embernek megcsinálni, aki tudatosan dolgozik ezen, például egy képzőművésznek. Tetszett az is, hogy a rajzaik nem metaforikusak. Az autizmussal élő embereknek nehézségeik vannak a szimbolikus gondolkodással, a dolgok számukra leginkább azok, amiknek látszanak, és nem azok, amit jelentenek. A ház az ház, nem pedig otthon. És végül a repetíció. Egyrészt az, hogy mindenki zömében egy valamire van ráállva, és azt rajzolja, mégpedig sokszor. Ezt is nagyon szeretem a rajzaikban.Milyen párhuzamokat fedeztél fel az autista és a kortárs képzőművészeti alkotásokban?
Azért lepődtem meg azon, ahogy ők rajzolnak, mert borzasztóan hasonlónak találtam az ő rajzi metodikáikat ahhoz a rendszerhez, ahhoz a rajzi reflexhez, amit a kortárs képzőművészetben is fellelhetünk bizonyos alkotók esetében. Ez egyfajta repetícióra épülő rajzi tevékenység. Természetesen nem jellemző ez „an block” a kortárs képzőművészetre. Bizonyos habitusú művészekről van szó. Én is ilyen vagyok egyébként, és azt gondolom, hogy a Privát Labirintusok c. kiállításon (Magyar Nemzeti Galéria, 2011) látható kortárs művészek közül is vannak olyanok, akik így dolgoznak, adott esetben például Szíj Kamilla. A művész is elsősorban ember, és ösztönösen nyúl olyan metódusokhoz, amik az ő belső habitusaira jellemzőek, függetlenül attól, hogy ő képzőművész-e vagy sem. Valaki egy korongecsetet fog meg és gyors mozdulatokat húz végig a vásznon, az egy másik habitus, mint ha valaki mondjuk 3mm-es vonalakat pakol, ötezret csíkoz egy papíron két hónapon keresztül. Ez elsősorban egy habitus, és ez a habitus nagyon hasonlít arra, ahogy ezek az autizmussal élő fiatalok, illetve közülük persze nem mindenki, de jelentős részük dolgozik, akkor, ha egy papír kerül eléjük. A különbség az, hogy zömüknél természetesen nincsen művészi szándék, nem számolnak azzal, hogy ez ki lesz állítva, hogy ehhez ki mit fog szólni, még azzal sem számolnak, hogy akkor most ez egy rajz.

Miért aktuális ma a Privát Labirintusok c. kiállítás?
Igazából ez a kiállítás egy nagyon izgalmas felvetés, én nem akarok kijelenteni semmit sem azzal kapcsolatban, hogy mi a művészet és mi nem a művészet. Hogy akkor most a jelenlévő kortárs művészek esetleg autisták, vagy az autizmussal élő alkotók, akiket itt láthatunk, kortárs képzőművészek. Szerintem a kérdés nem ez. Hanem az, hogy ha két tevékenységet végző ember tevékenységének produktuma, végterméke hasonló, akkor valószínűleg az a két ember is valahol, belül hasonló bizonyos pontokon. És itt tagadhatatlanul vannak nagyon markáns hasonlóságok. Ezért szerintem az autizmussal élők állapota nagyon sok mindent elmondhat a mi szorongásainkról, a mi nem értéseinkről, a mi a döntéseinkről, ami arról szól, hogy az, hogy nem értjük a dolgokat, az mennyire riasztó tud lenni. Ugyanakkor mi, kortárs képzőművészek, akik tudják verbalizálni, hogy miért rajzolnak így, hogy mit éreznek akkor, amikor ezeket a képeket készítik, amit egy autizmussal élő ember nem feltétlenül fog tudni elmondani, talán ez a két világ tud egymás tolmácsa lenni. Nem az a kérdés, hogy mik a díszleteink, hanem az, hogy miért vagyunk ennyire hasonló állapotokban néha a díszletek különbözőségétől függetlenül, pont olyanokban, mint ők. Miről tanít minket az ő állapotuk, amit adott esetben takargatunk, nem beszélünk róla? Miért ennyire aktuális az autizmus kérdése? Ez egy nagyon klassz dolog, hogy egy ennyire gyönyörű anyag beszél valamiről, ami nehéz és kemény kérdés, nekünk is, rólunk is, és az autizmussal élőkről is.

Biográfia

2009-2012 az Autistic Art- Mosoly Otthon Alapítvány művészeti programjának vezetője:

rajzfoglalkozások autizmussal élő felnőtteket ellátó 12 civil lakóotthonban
művészeti kurzusok irányítása,a rajzfogalkozáson résztvevő fiatalok minél személyre szabottabb foglalkoztatása céljából
az autista fiatalok munkáinak kiállítása illetve aukcióra bocsátása

2011

Kiállítások

“A konkrét birodalma” Miskolci Galéria
“Privát labirintusok” Magyar Nemzeti Galéria

17 autizmussal élő fiatal és 9 kortárs képzőművész munkáinak bemutatása autizmus segédanyaggal (videók, szövegek)

2008 az SE Pszichiátriai és Pszichoterápiás Intézet 30 páciensenek bevonása egy művészeti projektbe A létrejött mű Attachment címmel a Magyar Nemzeti Galériában látható.

Tanulmányok

2010-2012

Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolája: ösztöndíj

kutatói terület: az autizmussal élő emberek rajzainak sajátosságai illetve a kortárs művészeti megnyilvánulások közötti párhuzamok
(A témában előadást tartottam az SE Pszichiátriai és Pszichoterápiás Intézet Művészetterápiás rendezvényének keretén belül 2011-ben)

Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola: autizmus pszichológia és diagnosztika órák (Dr. Stefanik Krisztina)
Budai Korai Fejlesztő Központ: megfigyelő kisgyermekek diagnosztizálásának folyamatában Dr. Simó Judit gyermekpszichiáter mellett

2012-2014 Pécsi Tudományos Egyetem Művészeti Kar: művészetterapeuta képzés

Biográfia – Képzőművészeti
Tanulmányok
2010 – (folyamatban) Dla Magyar Képzőművészeti Egyetem, Doktori Iskola
2006 Magyar Képzőművészeti Egyetem, Diploma, Festő Szak
2004 École Supérieure des Beaux Arts, Marseille, Franciaország
2003 University of Art and Design, Helsinki, Finnország

Önálló kiállítások
2011 Ízlés szerint, acb Galéria, Budapest
2009 Cím nélkül, Kunstverein, Dusseldorf, Németország
2008 Pedif menteset kértem, acb Galéria, Budapest
2007 Sign in- Sign out, Galerie Klatovy, Klenová, Csehország
2006 Form, Studio Galéria, Budapest, Magyarország

Csoportos kiállítások

2012
Meyer, Hilgenfeld, Tarr, b2 Gallery, Leipzig, Németország
Casa Dell’arte Gallery, Bodrum, Turkey
Nyolcadik kunszt – Dzsungel, Miskolci Galéria
Közös ismeretlen, Sepsiszetgyörgy, Románia

2011
AIR Krinzinger Project, Krinzinger Gallery, Bécs, Ausztria
Hibriditás a Kárpátokban, MODEM, Debrecen
Derkovits, Ernst Múzeum, Budapest
Libero Arbitrio, Paris, Franciaország

2010
Donumenta, Regensburg, Németország
Szimpla – Dupla, Dortmund, Németország
AC/BC, acb Galéria, Budapest
Derkovits, Ernst Múzeum, Budapest
Papír alap, Budapest Galéria, Budapest

2009
Papír alap, Irokéz Galéria, Szombathely
Derkovits, Ernst Múzeum, Budapest
Artist in residency, Meet Factory, Prága
Private practice, Empire Gallery, London
4 humours, acb Galeria, Budapest
Ahogy a varrócérna kerüli a gombot, Iparművészeti Múzeum, Budapest

Díjak
2010 Márciusi Ifjak Díj
2008 Derkovits Ösztöndíj
2006 Grúber Díj

Munkák közgyűjteményben
Miskolci Galéria
Ludwig Múzeum, Budapest
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest